Személyes vallomás az anyaotthonból: a segítő dilemmája

Beszélek Annával, hogy menjen el a pszichológushoz és a szombati csoportfoglalkozásra. Hátha a saját érzései kicsit felszínre törnek... Nem akarom, hogy elnyomja őket, mert azzal nem tenne jót senkinek. A csoportban más is küzdött már ilyen élethelyzettel. Ha megértésre talál köztük, és felszínre jönnek Anna érzései, benne is nagyobb lesz az elfogadás. Talán ezek után könnyebben tudja majd más perspektívából nézni Zolika érzéseit is. Beszélek Annával. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb most mindenkinek.

Réka őszinte és érzelmes blogbejegyzéseivel egy kis betekintést enged az anyaotthonok mindennapjaiba. Amellett, hogy megosztja velünk saját gondolatait, az otthon legújabb lakóinak életét is végigkövethetjük vele. Most kicsit a saját érzéseiről, a segítőlét néha igen nehéz vívódásairól mesél nekünk

Csak pörögnek a gondolatok, hogyan támogathatnám Zolikát és Annát is ebben a helyzetben. A kisfiú teljesen jogosan hiányolja az apukáját, ám az édesanyja oldaláról is abszolút érthető, hogy nehéz érzésekkel van a bántalmazó, volt élettársa felé.

Nem az első eset, hogy egy kisfiú itt bent hiányolja az édesapját, annak ellenére, hogy bántalmazta a családot. Mégis még mindig egy kis ideges és feszült gyomorgörcsöt okoz, hogy kezeljem ezt a helyzetet. Hiába próbálok kívülről, csak a segítő sapkámat fenntartva, a hivatalos procedúra szerint reagálni, én is ember vagyok, nő és édesanya – végülis azt hiszem, hogy az lenne a gond, ha nem érintenének meg ezek a helyzetek. Persze most is a szabályok figyelembevételével, a legjobb tudásom szerint próbálom megoldani a dolgokat, csak hát nem könnyű. Hiszen még ha Zolikát nem is bántotta, Annát bántalmazta volt párja. És hát ki az a szakember, aki nem féltené a gyereket, na meg persze az édesanyát egy ilyen helyzetben? Arról nem is beszélve, milyen érzelmi viharokat kavar, milyen sebeket tép fel az anyukánál ez a szituáció. Muszáj megoldást keresni erre, nem hagyhatom cserben se Zolikát, se Annát a nehéz érzéseivel, még ha most ezek ellentétes cselekedetet kívánnak tőlem, akkor sem. Melyik kezembe harapjak?

Az irodámban ülve azon morfondíroztam, vajon hogyan tegyek jót Zolikával úgy, hogy semmiképp ne essen bántódása? Hogyan fogok beszélni Annával, hogy legyen megértő a kisfia hiányával szemben? Olyan köztes út kell, ahol mindkettőjük érzelmét és biztonságát figyelembe tudom venni. Mintha ólomsúlyok nehezednének rám. Végül arra jutottam, hogy felvázolom Annának a lehetőségeket, de a legjobb azt hiszem az lenne, ha Zolika levelet írhatna az apukájának. Talán így a kisfiú is ki tudná magából adni az érzéseit, viszont (a titkosítás miatt) mindketten biztonságban maradnának. Vajon elég lesz ez a kicsinek

Beszélek Annával, hogy menjen el a pszichológushoz és a szombati csoportfoglalkozásra. Hátha a saját érzései kicsit felszínre törnek... Nem akarom, hogy elnyomja őket, mert azzal nem tenne jót senkinek. A csoportban más is küzdött már ilyen élethelyzettel. Ha megértésre talál köztük, és felszínre jönnek Anna érzései, benne is nagyobb lesz az elfogadás. Talán ezek után könnyebben tudja majd más perspektívából nézni Zolika érzéseit is. Beszélek Annával. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb most mindenkinek.