Egy otthonba az itt élők biztonsága miatt nehéz megoldani a látogatást, mégis szerettük volna megmutatni, hogyan élünk mi. Milyen nehézségeken mennek át a hozzánk érkező édesanyák, és kisgyermekeik, mennyi mindennapos kihívás vár ránk, dolgozókra és természetesen a segítséget kérőkre is. Persze nem csak negatív, sok pozitív esemény is ér minket itt bent. Réka személyes blogbejegyzéseivel egy kis betekintést enged az anyaotthonok mindennapjaiba. Elsőként egy újonnan érkező édesanya történetét meséli el.
Nehéz napom volt, korán keltem és a kislányom is nyűgösen ment oviba, de ahogy beértem az otthonban, azonnal szóltak, hogy valaki rám vár. Nem volt választásom, magam mögött kellett hagyni a reggelt, vettem egy mély levegőt és átszellemültem egy teljesen más állapotba, ahol az én gondjaim már nem léteztek. Eltörpültek mindezek mellett.
Amikor bementem a szobába, a fiatal lány, Anna már ott volt. Köszöntem, leültem vele szemben és teret hagytam a megérkezésnek. A válla összeroskadva, a haja az arcába lógott, a testbeszédéből áradt a félelem és a bizonytalanság. Ujjaival idegesen egy apró műanyagdarabbal babrált, talán, hogy ezzel is csökkenthesse a benne szunnyadó feszültséget. Anna egy húszas éveiben járó lányanya volt, aki egy angyali szemű kisfiúval érkezett még tegnap, amikor én már nem voltam itt.
Még mindig csak csendben ültünk. Éreztem, hogy a némaságban több erő van most, csupán a tekintetemmel, az ottlétemmel több nyugalmat tudok árasztani, mintha elkezdeném faggatni, ezért vártam. Az idő ilyenkor ólomcipőben jár, de hiszem, hogy vannak pillanatok, amikor nem a szavak segítenek - ez pont ilyen volt. Akartam éreztetni vele, hogy nálunk biztonságban van, hogy most már biztonságos. Ahogy ültünk ott, azon gondolkodtam, vajon mennyi jelentősége van egy ilyen helyzetben a kimondott szónak? Vagy itt ebben a pillanatban a mély, egyenletesen halk levegővétel önmagáért beszél? Szerintem vagy tíz perc is eltelt, amikor lassan a jobb kezével az arcába hulló haját a tekintetéből félre söpörte, megköszörülte a torkát és megszólalt.
-„Segítségért jöttem” – mondta, majd megint elhallgatott.
-„Kérlek, itt biztonságban vagy – feleltem. -Mire lenne szükséged?”
Tudtam, mit szeretne, de fontosnak éreztem, hogy ne támadjam le, ezért hagytam, hogy ő mondja el, miért van itt és miben tudok neki segíteni. Kellett egy kis idő, de ahogy elkezdett oldódni, egyre több mindenbe beavatott. Kértem, hogy az elejéről kezdje.
-„Nagyon gyorsan szerelmes lettem – mondta tétován. -De olyan jó volt vele lenni, mintha mindig is ismertük volna egymást. Talán az egész az én hibám. Én rontottam el ott, akkor, amikor beleszerettem. De hát minden lány erről álmodik: szép volt a mosolya, vicces volt, magas, férfias, és sokszor mintha kitalálta volna a gondolataimat” – mondta Anna.
Csak hát a tündérmese pár hónap alatt rémálommá vált, a férfi ugyanis elkezdett kifordulni önmagából. Manipulálta, ellenőrizgette, hogy hol jár, mint csinál, sokszor kiabált, eltolta tőle a barátait.
-„Egy ponton már azt hittem, hogy mindenki ellenem van. Valahogy elhitette velem, hogy a többiekkel van a gond, és hogy a barátaim nem jók hozzám. Hogy ő az egyetlen, aki szeret engem. Persze a barátaim az ellenkezőt állították. Elbizonytalanodtam, vajon melyik oldal a valódi? Tényleg a barátaimat ítéltem meg az elmúlt évek során rosszul vagy most vagyok hatalmas nagy kelepcében? Egyik oldalra se mertem odaállni. És idővel mindenki eltávolodott tőlem. Azt hiszem, itt volt egy pont, amikor menekülhettem volna, de akkor már úgy éreztem, hogy nincs hova – mesélte Anna - A barátaimtól távol kerültem, nem mertem bevallani még magamnak sem, hogy rosszul választottam, csak csináltam tovább mindent. De hiába nem volt már senki körülöttem, a páromat féltékenységi rohamok gyötörték és a kirohanásai egyre súlyosabbá váltak. Akkor csattant el az első pofon. Attól kezdve tőle is elkezdtem távolodni, és ő ezt tudta. Érezte. Nem engedett. Kedveskedni kezdett, ajándékokkal halmozott el, én meg azt hittem belátta, hogy hibázott. De hát annyira hinni akartam abban, hogy jó lehet. Olyan volt, mintha megint minden rendben lenne. A kiabálások elmaradtak, és kiderült, hogy babát várok. Elkezdtem újra bízni.”
Sajnos nem egy ilyen történetet hallottam már, és pontosan tudtam, hogy mi lesz a vége, de hallgattam. Bíztattam, hogy meséljen tovább, hogy kíváncsi vagyok a történetére, szerettem volna, ha megbízik bennem, mert úgy tudok igazán segíteni, ha megvan köztünk a bizalom. És most megint éreztem, hogy kicsit mintha megtorpant volna. De nem tudtam még eldönteni, hogy azért hallgatag, mert nem biztos abban, hogy jó döntést hozott, vagy azért, mert ennyire nyílt még ez a lelki seb. Végül csak pár perc szünetet tartott, és folytatta.
-A terhességgel újrakezdődtek a gondok. Először csak szóban bántott, kiabált, játszmázott, de miután megszültetett a fiam, újra megütött. Nem tudtam, mi tévő legyek. Bár Zolit sosem bántotta, ezt nem is akartam megengedni neki. De nem voltak már barátaim, nem volt hova mennem. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. És féltem. Sokszor esténként azon gondolkodtam, egyáltalán megérdemlem-e a boldogságot? Egy jobb életet. Tervezgettem éjszakánként, hogy mit tehetnék, hova mehetnék és aztán rátok találtam. Tegnap végre ott volt a megfelelő pillanat is, egyedül voltunk otthon. Gyorsan bepakoltam a bőröndbe, felültünk a buszra és idejöttünk. Hónapok óta erre vártam, ezt terveztem, most viszont fogalmam sincs, mi a következő lépés. Mi lesz velünk? Hogyan tovább? Lehet még normális életünk? Ki fog minket megvédeni?
Láttam, mennyire fél és tudtam, hogy kételyek gyötrik és azt is, milyen nehéz út áll még előtte. Belenéztem a szemébe és csak magabiztosan, határozottan annyit mondtam:
-„Nem lesz könnyű! De mi itt vagyunk minden lépésnél, hogy segítsünk nektek.”
A cikket Réka, egy otthonban dolgozó munkatárs írta.